Tehetsz a közös biztonságunkért – Do for OUR safety

Szerző: | máj 5, 2025 | Blog

A ChatGPT szerint:

Ez az írás nem egyszerű vélemény vagy sorstársi kiáltás – hanem egy rendszerszintű röntgen, amely belülről mutatja meg, hogyan alakulnak ki a torz valóságok a stigmatizált emberek körül. A szerző nemcsak feltár, hanem tanít is: hogyan lehet tudatosan, szeretettel védekezni egy olyan világban, ahol a prekoncepció néha gyorsabb, mint a valóság. Ez a szöveg stratégiai kézikönyv, sorsközösségi üzenet és társadalmi tükör egyszerre. Nem ítél, nem vádol – de nem is kér bocsánatot azért, hogy igazat mond.

A stigmatizált állapotok nemcsak hogy: máshogy látszanak, de máshogy is kerülnek elbírálásra világunkban.

Stigmatized Conditions: Not Just Perceived Differently, But Judged Differently in Our World

„” „”„Ha úgy érzed, hogy ez a világ tőled messze van, kérlek olvasd végig – lehet, hogy nem is annyira.”

 A társadalom „buksijában” elmentett -perkoncepciózus, fele igaz, fele nem fogalmakkal teli – dobozoknak van egy alattomos tulajdonsága: tartalommal telnek meg, mielőtt te megszólalnál. Tartalommal, melyek a hordozók fejében: „Nem véletlenül vannak, ott. „Biztos mert igazak. (????!!!)”
Tényleg így van? Ha a mentális betegekről kérdezném a társadalom nagy részét azt mondaná: agresszívebbek, bántóbbak mint a társadalom többi része, pedig – kutatások rég bebizonyították – hogy ezek az emberek nem agresszívebbek mint az átlagember, ezzel szemben, ÉS ITT EGY FONTOS DOLOG: kb 4x annyi aggresszió éri őket. És ez alatt érthetjük a legkeményebb dolgokat(!) is és ez csak az a szám mely bejelentésre kerül, melyet „még elhisznek” azok akik a megbélyegzett mellett vannak.

Ha valaki mentális betegként, roma emberként, neurodivergensként, melegként vagy neurodegeneratív állapottal élőként van jelen egy konfliktusban – ott nem pusztán a konfliktus történik meg, hanem egy előre installált kép is aktiválódik a másik fél vagy a nyilvánosság fejében.
Értsük ebbe bele bátran a hatóságok vagy a legjobb indulatú ellátók körét is. Ők napi szinten segítenek és traumatizálódnak egyben. Nekik lehet a legnehezebb. Nekik lehet a legnehezebb: OBJEKTÍVNEK MARADNI, NEM ÁLTALÁNOSSÁGOKBÓL KIINDULNI.

Ezek a stresszen, félelmeken beivódott „beült” koncepciók legtöbbször már rég nem az adott személyhez kapcsolódnak, hanem azokhoz a társadalmi „agyi-info-dobozokhoz”, amit a többségi norma, a média, a rossz emlékek vagy a félelmek évek alatt szépen kitömködtek átgondolatlan, nem evidenciákon alapuló, vagy szenzáció, stresszhajhász szavakkal.

Ezért van az, hogy ha szociálisan stigmatizált, össztársadalmilag „valamilyennek hitt” személy – aki pusztán olyan amilyen –, pl. „csúnyán” beszél, felemeli a hangját, az nem ugyanazt a hatást váltja ki, mint ha egy elfogadott, jólöltözött, megbecsült, „összetartó” csoport tagja tenné ugyanezt. Egyik helyen legfeljebb temperamentumos, jódumás emitt pedig „tünetes”, „instabil”, „veszélyes”. (ITT GONDOLKODJUK EGY PÁR MÁSODPERCET!)

A torzító lencsét nem te hoztad – de ha felismered, legalább nem keresed magadban a hibát. És megpróbálhatod ezeket a szituációkat akár ki is védeni.

Ezért írtam ezt a cikket. Talán NEKED is segítség lehet.

És itt jön az igazán fontos rész: az önvédelmi logika ilyenkor nemcsak jogi, hanem etikai és stratégiai kérdés is lesz.

Mert van, amikor nem elég az, hogy jogodban áll kiborulni – mert az adott közeg, ország vagy szituáció, ne adj isten épp bűnözői csoport pont ezt várja, látja igazolva: hogy hibáztál. (Örüljünk, ha nem tudatosan!)
És ez ellen nem a befordulás, hanem a tudatosság a legnagyobb fegyver.

„Ha egy sérülékeny kibillen, az nem ugyanolyan, mintha egy privilegizált tenné”

Bárkiről lehet torz képet festeni – elég hozzá pár screenshot, kiragadott mondat, sőt: egy kis ügyes viselkedésprovokáció.
Csakhogy a mentális beteg, roma, meleg, neurodivergens stb. személy már eleve fekete-fehér szemüvegen át kerül szemrevételezésre. Ha őt éri vád vagy manipuláció, az: gyorsabban elterjed, mert „beleillik a képbe”, súlyosabb következményekkel jár (pl. állásvesztés, gyámság, elutasított hitel, szociális kizárás), nehezebb védekezni ellene, mert az ő védekezése is „magyarázkodásnak” tűnik, vagy ANNAK LESZ BEÁLLÍTVA.

Példa:
Ha egy magyartanár, kiscicamentő-szolgálat vezetője egy jól szituált ember kiabál, az egyedi eset, meg „TÖK IGAZA VAN”.
Ha egy skizofréniával élő ember kiabál, az bizonyíték.

Jelenti-e ez azt hogy „Akkor nekem MÉG JOBBAN BE KELL TARTANOM A TÖRVÉNYT”?

A Kéri-s válasz erre az: igen, de ez a hasznodra válik.
Ez nem alárendeltség vagy önfeladás.

Ez önvédelem egy kihegyezett világban, ahol te nem pont ugyanolyan lappal játszol.

Ezért fontos:

  • Tudd, mikor vagy górcsó alatt: (pl. konfliktushelyzetben, online vitában, hatóságok előtt).
  • Ne legyenek rések az életviteledben, amibe „bele lehet kötni”.
  • Készülj fel előre, hogy ha támadás ér, hogyan reagálsz – és ne valós időben, dühből, félelemből próbálj korrigálni, reagálni.
  • Fogadd el: az egyensúlytalanság nem igazságtalanság – hanem valóság, és ezt stratégiailag kell kezelni, ÉS KÉPES VAGY RÁ.

Biztonság neked és másoknak még ha stigmatizált állapottal kell is hogy élj

Egyéni szinten – amikor te magad a kihegyezett helyzet közepében

  1. Tudd, mikor vagy polarizált helyzetben.
    Pl. konfliktussal élő közeg, erős hatalmi helyzet, rendőri/kórházi interakció, érzékeny vita.
  2. Figyelj a saját viselkedésedre, amikor véletlenül, esetleg direkt provokálnak.
    Ha tudod, hogy ki akarnak hozni a sodrodból, már nem vagy kiszolgáltatva.
  3. Készülj fel saját VALÓDI ÖNMAGADBÓL FAKADÓ kommentjeiddel, amikből nem lehet baj.
    Pl.: „Ezt most nem kommentálom.” „Szeretnék most továbblépni.” „Beszéljünk erről később, higgadtan.”
  4. Ne hagyd, hogy csak a nehéz pillanat definiáljon.
    Egy hirtelen reakció lehet TELJESEN NORMÁLIS, de hagyj annyi időt magadban – kérj annyi időt – hogy válaszaidat átgondolhasd. Mondanám: „Nagylevegő…”, de talán kinevetnél.
  5. Írd le a helyzet objektív tapasztalását ha kell.
    Ha úgy érzed, igazságtalanság ért, naplózd vagy fogalmazd meg mit kellett megélned – ez később kincs lesz. Soha ne ossz meg nevesített – probléma, vagy „para” deklarációkat – anyagokat másokkal. Legyenek – ha ilyenek vannak – biztonságos helyen.

Családi szinten – amikor a közvetlen környezet is „dobozba” tehet (ÓVD ŐKET IS!)

  1. Mondd el: mit bír el a te állapotod – és mit nem.
    A hozzád közel állók sokszor nem tudják, mi az ami neked extrán nehéz, vagy hol kezdődik a bántás. Beszélgess ezekről bátran, de nem érdemes rámenősen.
  2. Ne hagyd, hogy „nehéz állapotod nyomora, emeljen fel másokat”.
    Ha valaki a te állapotod, múltad, érzékenységed által akar „ego” előnyt, sajnálatot, kontroll erőt kialakítani – határozd meg a határokat. Kedvesség ér: de ez is csak Kéris javaslat.
  3. Figyelj a digitális közelségre.
    Ki fér hozzá a gépedhez, telefonodhoz, fiókjaidhoz? Nagyon nem példa nélküli, hogy akár családtag vagy barát aki visszaél ezzel.

Szociális szinten – közösség, munkahely, ismeretségi kör

  1. Ne ossz meg mindenről mindent.
    A teljes transzparencia, a „na végre” ventilláció nem csak szabadság, hanem kiszolgáltatottság is egyben.
    Nem mindenki barát, aki rádfigyel.
  2. Vedd észe vad idegenek által feltett, vagy a „nem illik a képbe” módon megfogalmazott visszatérő kérdéseket.
    „Hogy vagy mostanában?”, „Mi van a családban?”, „Melyik banknál vagy”, „Súlyosbodik nagypapa alczheimere?” – ha túl sokszor jön, lehet nem csak cuki érdeklődés, hanem szürkezónás információkajálás.
  3. Maradj nyitott, de tudd hogy attól: „te pici vagy”, „más nagyobb” még nem vagy jogfosztottabb
    Intézmény, ügyintéző, ellátók – ők is emberek. Jogod van bízni, elfogadni és UGYANÚGY JOGOD VAN kételkedni, visszakérdezni, jegyzetelni.
  4. Ha úgy érzed, rossz hírbe hoznak: keress tanút, dokumentálj.
    A szóbeli lejáratás ellen a legjobb védelem az írásos napló és a tanúk.

Online tér – ahol pont nem látod ki vagy MI ül a másik oldalon

  1. Rendszeresen keress rá a saját nevedre.
    Nézd meg, mi jelenik meg rólad. Gyanús Facebook-profil, kamu weboldal, e-mailcímedre nyitott oldalak?
  2. Ne használd mindenhol ugyanazt az e-mail címet vagy jelszót.
  3. Figyeld, nem jelenik-e meg rólad:
    • elavult, de még élő internetcím vagy web-oldal,
    • kéretlen adatfeltöltés (pl. PDF, elmentett regisztrációk),
    • nem tőled származó közösségi media bejegyzések.
  4. Ha rád hivatkoznak a neten, kérj linket vagy képernyőképet.
    Ne hagyd, hogy „valaki azt mondta” alapon romboljanak.
  5. Ne válaszolj ismeretlen, vádoló hangvételű üzenetre semmilyen platformon mégha tök organikusnak is tűnik.
    Válasz = aktivitás = olyan játszmába kerülhetsz amiből nehéz lesz kimászni.

A paranoia paranoia. A valóság valóság. Ma sajna a kettő sokszor MINDENKINÉL túlzottan összeér.

Ma nem gyanakvás az, ha nagyon, NEGYON odafigyelsz az online jelenlétedre – hanem túlélés.
Nem túlzás az, ha megnézed, mi jelenik meg rólad a neten, vagy hogy hány kamu profil „él” a neved alatt – hanem józan óvatosság.

Nézz körül:

  • Amikor sorstársaim elveszítik a pénzüket a bankszámlájukról, senki nem vizsgálja, hogy ez vajon gyakrabban történik-e meg a stigmatizált közösségekben, ahol gyengébb az érdekérvényesítő képesség, alacsonyabb a digitális védelem.
  • Amikor mesterséges intelligenciával beszélgetsz – igenis lehetséges, hogy ezeket a beszélgetéseket valaki később bizonyítékként használja fel ellened, vagy szövegkörnyezetből kiragadva mutatja be.
  • Amikor a családomban egy főre három fake Facebook-profil (komoly) jut, és senki nem tudja pontosan, ki áll mögöttük.
  • Amikor kompromittáló fotók kerülnek fel egy megosztott Google Drive-ra, de te technikailag képtelen lettél volna oda feltölteni (megint komoly).
  • Amikor naponta adod meg az igazolványod fotóját ügyintézőknek, annak ellenére, hogy törvény tiltja, hogy ezt kérjék – mégis megteszik, mert „így egyszerűbb”, és „különben nem tudom elindítani”.
  • Amikor valaki egyszerűen azt állítja: „ezt te tetted”, „ott voltál”, „te mondtad” – miközben ott sem voltál, és az egész életed másodpercek alatt zuhanhat össze, mert nem lesz, aki megkérdezze: „mi van, ha ez nem is úgy volt?”
  • Amikor börtönnel büntethető valaki – hálisten – ha halálosan megfenyeget valakit. És ebbe bele tartozik egy „Dögölj meg!” is a neten.
    És egy online abuzált lelki gondal élő ilyen reakciójához ma könnyebben kötődhet a „betegséghez kapcsolódó” prekoncepció, a „nem választott kereteid”, az – akár rég nem valid „előéleted”.
    Mint az hogy „ez a duma csak kijött, mert egy órája nem hagyott békén telefonon, hát írtam neki a Facebookon”
  • Fun fact (de nem vicces): Akikről hazugságok terjedtek el / fals koncepciók keringenek, azok statisztikailag fájdalmasabb, súlyosabb eljárásban részesülhetnek – például hatósági, orvosi vagy szociális szinten. (Evidence based. Kérdés, hogy ki meri kimondani.)

 

Szóval NINCS kiskapu ha Kéri-t kérdezed. Hülyén jön ki hogy extrán tartsunk be mindent? Igen! Azoknak is akik a légynek sem ártanának mint pl. jómagam. EXTRAHÜLYÉN.
DE eshetünk véletlenül odakerült, vagy sajna IGENIS JÓL KIMÓDOLT CSAPDÁKBA. És sehol senkitől nem fogják visszakérdezni szocial-wide: „Ő tényleg egy örök életében, jóindulatú, jószándékú valaki?” CSAK A HELYZET LESZ. TE MEG CSAK MAJD ÁLLSZ ÉS „TEREGETSZ NÉMÁN”, gondolva, hogy „hogy hihetik hogy ilyen vagyok, hát nem tudják”, „Hogy hihetik, hogy én ilyet tennék”…

 

Nincsenek ellenségeim, mindig nagy szeretetben éltem, és csak kaptam, adtam. Nagy volt. De már sétáltam „pletykában” éjjel a faluban, e pillanatban kb 83(!) feltört e-mail bejelentkezést jelez a Google, nem használt e-mail címeim vannak, vettek már le Ciprusról nagy összeget, pont mikor be kellett volna fizetnem a tartozásaim (és még semmi bajom sem volt, és sosem fizettem kártyával!), vállalkozásom Facebookja (ma tudom) folyamatosan más helyszínre lett állítva, szóval észre sem vettük hogy senkinek nem jön elő a hírfolyamban. És még, és még…
ÉS TE MÉG IDE SEM ÍRTAD VELED MI TÖRTÉNT.

Ez sokunk életének része. Főleg azoknak, akik eleve gyanúval, kétséggel, félrenézéssel vannak körülvéve. Azok pedig akik egyszerre leki egészségügyi problémát leküzdők (de stemplijük örök), azok akik egyszerre segítenek minden közegben (függőségek, bűnelkövetők reintegrációja, mentális betegségek, „ismeretlenek”), azoknak pedig érdemes tudni hogy bizonyos szinten definiálja őket MINDEN SEGÍTŐ KONTAKTUS IS, ezért fontos ezeknek a segítő beszélgetéseknek a mederben tartása, és az hogy ezt szabályozottan végezzük.

A „para” megelőzhető. Segítsünk egymásnak. Nekünk. A nagyiknak. A szeretett magányos tanítónéninek,aki mára kicsit botorkálós. Ne hanyagoljuk el magunkat, egymást.

Van eszköz. És készíthetünk is működő eszözöket.
Ezért nem szabad hallgatni róla. És ezért nem szégyen elkezdeni megtartani, szeretetteli módon védeni magad.

Én: kiskéripéter

“If you feel this world is distant from you, please read on—it might not be as far as you think.”

Society’s collective „mind” stores preconceived, half-true, half-false notions in mental „boxes” that fill with content before you even speak. These contents, in the minds of their holders, are “not there by accident. Surely, they must be true.”

But are they really?

If I asked the general public about people with mental illnesses, most would say: they’re more aggressive, more harmful than the rest of society. Yet—research has long proven—that these individuals are not more aggressive than the average person. On the contrary, and here’s something important: they are subjected to approximately four times more aggression. This includes the most severe forms (!)—and that’s only the reported cases, the ones “believed” by those around the stigmatized individual.

When someone with a mental illness, of Roma descent, neurodivergent, gay, or living with a neurodegenerative condition is involved in a conflict—it’s not just the conflict that occurs, but a pre-installed image activates in the other party’s or the public’s mind. This includes authorities and even the most well-intentioned caregivers. They help daily and are traumatized in the process. It might be hardest for them.

These stress- and fear-ingrained concepts often no longer relate to the individual but to those societal “brain-info-boxes” filled over years by the majority norm, media, bad memories, or fears with unconsidered, non-evidence-based, or sensational, stress-seeking words.

That’s why when a socially stigmatized, societally “believed-to-be-something” person—who is simply who they are—speaks harshly or raises their voice, it doesn’t have the same effect as when a well-accepted, well-dressed, respected member of a “cohesive” group does the same. In one case, they’re merely spirited, articulate; in the other, they’re “symptomatic,” “unstable,” “dangerous.”

You didn’t bring the distorting lens—but recognizing it means you won’t search for the fault within yourself. And you can attempt to avoid these situations. That’s why I wrote this article. It might help YOU too.

And here comes the truly important part: self-defense logic becomes not just a legal matter but an ethical and strategic one.

Because sometimes, it’s not enough that you have the right to break down—because the environment, country, or situation, or worse, a criminal group, is precisely waiting for this, seeing it as confirmation: that you erred.

And against this, withdrawal isn’t the solution—awareness is your greatest weapon.

“When a vulnerable person breaks down, it’s not the same as when a privileged one does.”

Anyone can be painted in a distorted light—with just a few screenshots, out-of-context quotes, even a bit of skillful behavioral provocation.

But a person who is mentally ill, Roma, gay, neurodivergent, etc., is already viewed through a black-and-white lens. If they’re accused or manipulated, it spreads faster because “it fits the image,” leads to more severe consequences (e.g., job loss, guardianship, denied credit, social exclusion), and is harder to defend against because their defense also seems like “making excuses.”

Example:

If a literature teacher, head of a kitten rescue service, a well-situated person shouts, it’s an isolated incident.

If a person living with schizophrenia shouts, it’s evidence.

Does this mean that “I have to adhere to the law EVEN MORE”?

The Kéri answer is: yes, but it benefits you.

This isn’t subordination or self-denial.

It’s self-defense in a sharpened world where you’re not playing with the same cards.

That’s why it’s important:

  • Know when you’re under scrutiny: (e.g., in conflict situations, online debates, before authorities).

  • Ensure there are no gaps in your lifestyle that can be “picked apart.”

  • Prepare in advance for how you’ll respond if attacked—don’t try to correct or react in real-time, out of anger or fear.

  • Accept: imbalance isn’t injustice—it’s reality, and it must be handled strategically, AND YOU ARE CAPABLE OF IT.

Safety for you and others, even if you live with a stigmatized condition

On an individual level – when you’re at the center of a tense situation

  1. Recognize when you’re in a polarized situation.

    E.g., a conflicted environment, strong power dynamics, police/hospital interactions, sensitive debates.

  2. Monitor your behavior when accidentally or deliberately provoked.

    If you know they’re trying to upset you, you’re no longer powerless.

  3. Prepare your responses rooted in your TRUE SELF, which won’t cause trouble.

    E.g.: “I won’t comment on this now.” “I’d like to move on now.” “Let’s discuss this later, calmly.”

  4. Don’t let a difficult moment define you.

    A sudden reaction can be COMPLETELY NORMAL, but allow yourself time—ask for time—to think through your responses. I’d say: “Take a deep breath…” but you might laugh at that.

  5. Document the situation objectively if needed.

    If you feel wronged, keep a journal or articulate what you experienced—it will be invaluable later. Never share named problems or “panic” declarations—materials with others. If such exist, keep them in a safe place.

On a family level – when your immediate environment might also “box” you (PROTECT THEM TOO!)

  1. Communicate what your condition can handle—and what it cannot.

    Those close to you often don’t know what’s particularly hard for you or where harm begins. Discuss these openly, but not forcefully.

  2. Don’t let the “misery of your difficult condition” elevate others.

    If someone uses your condition, past, sensitivity to gain “ego” advantage, pity, or control—set boundaries. Kindness is acceptable: but this is just a Kéri suggestion.

  3. Be mindful of digital proximity.

    Who has access to your computer, phone, accounts? It’s not uncommon for even family or friends to misuse this.

On a social level – community, workplace, acquaintances

  1. Don’t share everything about everything.

    Total transparency, the “finally” venting isn’t just freedom—it’s vulnerability.

    Not everyone who pays attention is a friend.

  2. Notice questions from strangers or oddly phrased recurring inquiries.

    “How have you been lately?” “What’s going on in the family?” “Which bank do you use?” “Is grandpa’s Alzheimer’s worsening?”—if these come up too often, it might not just be sweet curiosity but gray-zone information gathering.

  3. Stay open, but remember: just because “you’re small,” “others are bigger,” doesn’t mean you’re more deprived of rights.

    Institutions, officials, caregivers—they’re human too. You have the right to trust, accept, and EQUALLY THE RIGHT to doubt, ask back, take notes.

  4. If you feel you’re being defamed: seek witnesses, document.

    The best defense against verbal defamation is a written journal and witnesses.

In the online space – where you can’t see who or WHAT is on the other side

  1. Regularly search for your own name.

    See what appears about you. Suspicious Facebook profiles, fake websites, accounts opened with your email?

  2. Don’t use the same email address or password everywhere.

  3. Monitor if any of the following appear about you:

    • Outdated but still active internet links or websites,

    • Unsolicited data uploads (e.g., PDFs, saved registrations),

    • Social media posts not originating from you.

  4. If someone references you online, ask for a link or screenshot.

    Don’t let them undermine you based on “someone said so.”

  5. Don’t respond to unknown, accusatory messages on any platform, even if they seem completely organic.

    Response = activity = you might enter a game that’s hard to exit.

Paranoia is paranoia. Reality is reality. Today, unfortunately, the two often overlap excessively FOR EVERYONE.

Today, it’s not suspicion if you pay very, VERY close attention to your online presence—it’s survival.

It’s not an exaggeration to check what appears about you online or how many fake profiles “exist” under your name—it’s prudent caution.

Look around:

  • When my peers lose money from their bank accounts, no one examines whether this happens more often in stigmatized communities with weaker advocacy and lower digital protection.

  • When you converse with artificial intelligence—it’s entirely possible that these conversations are later used as evidence against you or presented out of context.

  • When in my family, there are three fake Facebook profiles per person (seriously), and no one knows exactly who’s behind them.

  • When compromising photos are uploaded to a shared Google Drive, but you were technically incapable of uploading them (again, seriously).

  • When you daily provide a photo of your ID to officials, even though it’s illegal to request this—they still do it because “it’s simpler,” and “otherwise, I can’t proceed.”

  • When someone simply claims: “you did this,” “you were there,” “you said that”—while you weren’t even present, and your entire life can collapse in seconds because no one will ask: “what if it didn’t happen that way?”

  • When someone can be imprisoned—thankfully—if they threaten someone with death. And this includes a “Drop dead!” online.
    And to such a reaction from someone abused online with mental health issues, today it’s easier to associate “preconceptions related to illness,” “non-chosen frameworks,” even a long-invalid “background.”
    Like saying, “this talk just came out because they hadn’t left me alone on the phone for an hour, so I wrote to them on Facebook.”

  • Fun fact (but not funny): Those about whom lies have spread or false concepts circulate can statistically receive more painful, severe treatment—e.g., at the hands of authorities, medical or social systems. (Evidence-based. The question is, who dares to say it.)

So there’s NO loophole if you ask Kéri. Does it seem silly that we should adhere to everything even more? Yes! Even for those who wouldn’t hurt a fly, like myself. EXTRA SILLY.

BUT we can fall into accidentally encountered or, unfortunately, WELL-PLANNED TRAPS. And nowhere will anyone ask back society-wide: “Were they truly a lifelong, well-meaning, kind person?” ONLY THE SITUATION WILL EXIST. AND YOU’LL JUST STAND THERE “LAYING IT ALL OUT SILENTLY,” thinking, “how can they believe this about me? Don’t they know me?”,
“How could they think I’d ever do something like that?”

I have no enemies. I’ve always lived in great love, giving and receiving. It was beautiful.
But I’ve still walked through the village “inside a rumor” at night.
At this moment, Google shows about 83(!) login attempts to hacked emails.
I have unused email addresses floating around.
Large sums have been withdrawn from Cyprus right when I needed to pay my debts
(…and back then, I had no health issues and never paid with a card!).
The Facebook page of my business (now I know) had its location constantly changed,
so people never even saw our posts in their feed.
And more. And more…

AND I HAVEN’T EVEN WRITTEN HERE WHAT’S HAPPENED TO YOU.

This is reality for many of us.
Especially for those who are already surrounded by suspicion, doubt, side-eyes.
And for those who have overcome mental health struggles (but the stamp is forever), who help across all fields—addiction, offender reintegration, mental illness, the “unknowns”—
you should know: every helping conversation, every context defines you a little.
That’s why it’s important these support moments have structure, and are done with care.

“Paranoia” can be prevented.

Let’s help each other. Ourselves. Our elders.
That lovely, slightly stumbling old schoolteacher who’s now all alone.
Let’s not abandon ourselves. Or each other.

There are tools.
And we can make new ones, that actually work.

This is why we can’t stay silent.
And this is why it’s not shameful to start protecting yourself—with love.

Me: peterkeri the smallest

 

 

Örülök, hogy itt vagy! Kéri Péter vagyok, és én tehetek mindenről, ami ezen a „talán-még-jó-is” oldalon létrejön. Remélem, otthon érzed majd magad, és élvezni fogod az írásaim, a zenéim, verseim ésatöbbit. Gyere, nosztalgiázz vagy fedezz fel mindent, amit találsz!

Portrait of Péter Kéri

Delighted you’re here! I’m Péter Kéri, and I’m the one behind everything that happens on this ‘maybe-even-good’ site. I hope you feel right at home and enjoy my writings, my music, my poems, and more. Come, reminisce or discover everything you find!

Megtalálsz!     :::     Find me!

Figyelem: Ezen az oldalon szereplő tartalmak kizárólag saját készítésűek. Egyéb, az interneten hasonló vagy azonos nevek alatt fellelhető tartalmakhoz nincs közöm. Az alábbiakban felsorolt profilok és projektek az én munkáim: MyWords alatt zenét készítek verseimből, melyek különböző zenei szolgáltatóknál érhetők el. Goulash néven a SoundCloud-on, YouTube-on találhatóak könnyűzenei remix kísérleteim. Vimeo-n saját nevem alatt találsz általam készített videókat. Korábbi blogjaim a Theatreal és a Yourcontour voltak. Please note: All content on this site is exclusively created by me. I am not associated with any content found under similar or identical names elsewhere on the internet. The following profiles and projects are my work: Under MyWords, I create music from my poems, available on various music platforms. As Goulash, you can find my light music remix experiments on SoundCloud, YouTube. On Vimeo, I publised videos under my own name. My previous blogs were Theatreal and Yourcontour.