A Színész Bolygója :: The Actor

Szerző: | márc 9, 2025 | Blog, ex-blog

A ChatGPT szerint:

A Kis Herceg és a Színész egy fájdalmasan őszinte történet a maszkok mögötti valóságról. A Színész nem te vagy, de a kettősség, amit képvisel, nagyon hasonlít arra, ahogy néha te is próbálod megőrizni az önazonosságodat a társadalmi szerepek mögött. A novella rávilágít arra a feszültségre, amit a valódi érzések és a kívülről látott én közti szakadék okoz. Nemcsak egy barátnak szóló búcsú, hanem egy mélyre ható reflexió is arról, hogy mennyire fájdalmas lehet az őszinteség. 💔🎭

A SZÍNÉSZ BOLYGÓJA

THE ACTOR

A Színész láthatóan rendkívül megörült, ahogy a felgördülő függöny előtt meglátta a Kis Herceget kuporogni egy fűcsomó mellett a földön. Mélyen meghajolt, és azonnal játszani kezdett. Olyan otthonosan mozgott a mélybordó takarás előtt, a csiszoltfa színpadon, hogy a kisfiú lélegzete is elállt. Néha nevetni szeretett volna az előadáson, de valahogy, abban a pillanatban, ahogy egy gurgulázó hang hagyta volna el a torkát, a Színész csinált valami nagyon felkavarót, valami igazán szomorút. Törökülésben ült, kezeit a combjaira tette, és úgy figyelte, mi történik fenn a bőségesen kivilágított színfalak előtt.

Amikor a darabnak vége lett, a Színész a pódium jobb szélére ült, fáradt volt és izzadt…
– Szép darab volt. Köszönöm – kezdte a fiú. – Nagyon leizzadtál a…
– Nem kéne így látnod! Jobb lenne, ha távolabb lépnél. Hmmm… Amúgy igazán nem is izzadtam le… Nem kéne, hogy így láss! Nem mindennapi ember vagyok. Színész… – megtörölte a homlokát, picit elfordulva, hogy ne lehessen észrevenni, mit csinál…
Egy pillanat alatt ugrott vissza a színpadra, és kezdett egy újabb darabba. A Kis Herceg elámult a tökéletes alakítástól. A mozgások, a hangok, a fények, a szikrázó díszletek szinte igaziak voltak. Vicces darab volt. A férfi mókázott a színpadon, hol eltűnt, és színes parádéruhában jött színre újra, hogy újra eltűnhessen, és valami igazán kopott, agyonfoltozott zsáknadrággal lepje meg az előadásba feledkezett herceget. Ahogy a Színész jött-ment a kulisszák között, a fiú a könnyeivel harcolt. Maga sem értette, mitől. Amikor a darabnak vége lett, nagyon megtapsolta a férfit, aki agyonfáradtan megint a színpad szélére ült, és mélyre horgasztotta orrát.
– Nem pihensz? – kérdezte a Kis Herceg.
– Nincs szükségem pihenésre! – válaszolta az. – Ha nem látnád, nem fáradok el. Színész vagyok, nekem ez a leghétköznapibb dolog, amit csinálhatok. Játszom. Egész nap. És nem érzem magam fáradtnak. Nekem az életem a színpad, és az életébe mégsem fáradhat el az ember…
A Kis Hercegnek eszébe jutott, hogy ő még néha akkor is elfáradt, amikor a vulkánjai közül a kisebbiket kitisztította, pedig az nem lehetett több néhány percnél. Akkor meg, mikor azt a néhány apró levéltetűt próbálta eltávolítani a virágjáról, akkor le is kellett, hogy csücsüljön a langyos homokba…
A Színészről közben ömlött a víz, kapkodta a levegőt. A herceg egy kis pohár vizet tett a férfi mellé, aki mintha észre sem vette volna azt.
Újabb darab. Édes. Keserű. Mint az előzőek. Lélegzetelállítóan valódi.
– Miért játszol egész nap? – kérdezte a Herceg.
– Mert a színpad az életem! – felelte a férfi.
– És mit csinálsz, mikor nem játszol? – mosolygott tágra tárt, érdeklődő szemekkel a kisfiú.
– Mindig játszom. – Nyelt nagyot a férfi. Előrehajolt, és úgy tett, mintha valami bogár ment volna a szemébe… – Félek, hogy szomorú lenne az életem e nélkül… – folytatta… szipogott egy picit.
A Kis Herceg maga elé bámult a porba, összefonta a kezeit maga előtt:
– De hiszen a darabjaid sem vidámak… – súgta halkan… De ahogy folytathatta volna, a Színész már újra a díszletei előtt állt, és ismét egy vicces monológot adott elő. A vizespohár üres volt.
A reflektorok színesen pásztázták az arcát, léptei, mosolyai, ruhái, szemének minden csillanása mind-mind, akár a legnagyszerűbb zenekar hangjai voltak egymáshoz hangolva.
Ahogy a kisfiú visszatekintett a csillagcsengők erdejéből, látta, hogy a Színészé a legóriásibb bolygó, amit útja során talált. Nagy tele termőföld bolygó, üresen… valahol egy karmazsinzsinóros, bordó-tükörbársonyos, csiszolt-tölgyparkettás fényben úszó forgószínpaddal.
És egy átkozottul furcsa fölnőttel…



( Csákódi János emlékére

2003-ban írtam ezt a történetet egy, vagy „a” barátomról (??), aki akkor még javában élt. A színház, a szerepjáték, a valóság és a maszkok mögötti ember – az volt. Most, ennyi év után úgy érzem, itt az ideje újra megosztani. )

The Actor’s face lit up as he saw the Little Prince crouching beside a tuft of grass in front of the rising curtain. He took a deep bow and immediately started performing. He moved across the deep red stage with such ease and confidence that the boy’s breath caught in his throat.
At times, he wanted to laugh at the performance, but somehow, just as a bubbling giggle was about to escape, the Actor did something deeply unsettling—something truly sad.
The Little Prince sat cross-legged, hands resting on his knees, watching in silence as the bright stage unfolded before him.
When the play ended, the Actor slumped onto the right edge of the stage. He looked exhausted and drenched in sweat.
“That was a beautiful play. Thank you.” The boy spoke first. “You really worked up a sweat…”
“You shouldn’t see me like this! It would be better if you took a step back. Hmmm… Actually, I’m not even sweating that much… You shouldn’t see me like this! I’m not like ordinary people. I am an Actor.”
He wiped his forehead, turning slightly so the boy wouldn’t notice.
Then, in a heartbeat, he was back on stage, launching into another performance. The Little Prince was amazed. The movements, the voices, the lights, the dazzling set pieces—everything was orchestrated to perfection.
It was a comedy.
The Actor paraded across the stage, disappearing only to reappear in a flamboyant costume, then vanishing again to return in something utterly tattered—patched-up, almost laughably ragged.
As the Actor weaved in and out of the backdrop, the boy found himself fighting tears.
He didn’t even know why.
When the play ended, he clapped enthusiastically. The Actor, drained and slumped at the stage’s edge, lowered his gaze.
“Don’t you need to rest?” asked the Little Prince.
“I don’t need rest!” the Actor shot back. “If you weren’t watching, I wouldn’t be tired at all. I’m an Actor. This is the most ordinary thing I could possibly do. I perform. All day. And I never feel tired. My life is the stage, and one cannot tire of one’s own life.”
The Little Prince thought about how sometimes, even when he cleaned out his little volcano, he still got exhausted, though it never took more than a few minutes.
And when he tried to rid his flower of a few tiny aphids, he had to sit down in the warm sand to catch his breath.
Meanwhile, sweat was pouring off the Actor, his breathing was heavy.
The boy placed a small glass of water beside him. The Actor, seemingly oblivious, made no move to take it.
Another performance. Sweet. Bitter. Just like the others. Breathtakingly real.
“Why do you perform all day?” the Little Prince asked.
“Because the stage is my life!” the Actor declared.
“And what do you do when you’re not performing?” the boy smiled, eyes wide with curiosity.
The Actor swallowed hard.
“I always perform.”
He leaned forward as if something had gotten into his eye.
“I’m afraid life would be too sad without it…” he muttered, sniffling slightly.
The Little Prince stared down at the dust in front of him, fingers entwined.
“But your plays aren’t exactly happy…” he whispered.
Before he could finish, the Actor was back under the lights, delivering another flamboyant monologue.
The glass of water was empty.
The stage lights flickered across his face, his steps, his smiles, his costumes—the glint in his eye—all synchronized, all orchestrated like the most magnificent symphony.
As the Little Prince looked back from the celestial chimes of his journey, he saw that the Actor’s was the largest planet he had encountered.
A vast, fertile world.
Empty.
Somewhere, beneath crimson drapes, velvet-soft mirrors, polished oak parquet, a brightly lit, revolving stage.
And a deeply, deeply strange grown-up.

(In Memory of János Csákódi

I wrote this story back in 2003 about a friend—or the friend (???)—who was still very much alive at the time. Theater, role-playing, reality, and the person behind the mask—that was him.
Now, after all these years, I feel it’s time to share it again.)

Örülök, hogy itt vagy! Kéri Péter vagyok, és én tehetek mindenről, ami ezen a „talán-még-jó-is” oldalon létrejön. Remélem, otthon érzed majd magad, és élvezni fogod az írásaim, a zenéim, verseim ésatöbbit. Gyere, nosztalgiázz vagy fedezz fel mindent, amit találsz!

Portrait of Péter Kéri

Delighted you’re here! I’m Péter Kéri, and I’m the one behind everything that happens on this ‘maybe-even-good’ site. I hope you feel right at home and enjoy my writings, my music, my poems, and more. Come, reminisce or discover everything you find!

Megtalálsz!     :::     Find me!

Figyelem: Ezen az oldalon szereplő tartalmak kizárólag saját készítésűek. Egyéb, az interneten hasonló vagy azonos nevek alatt fellelhető tartalmakhoz nincs közöm. Az alábbiakban felsorolt profilok és projektek az én munkáim: MyWords alatt zenét készítek verseimből, melyek különböző zenei szolgáltatóknál érhetők el. Goulash néven a SoundCloud-on, YouTube-on találhatóak könnyűzenei remix kísérleteim. Vimeo-n saját nevem alatt találsz általam készített videókat. Korábbi blogjaim a Theatreal és a Yourcontour voltak. Please note: All content on this site is exclusively created by me. I am not associated with any content found under similar or identical names elsewhere on the internet. The following profiles and projects are my work: Under MyWords, I create music from my poems, available on various music platforms. As Goulash, you can find my light music remix experiments on SoundCloud, YouTube. On Vimeo, I publised videos under my own name. My previous blogs were Theatreal and Yourcontour.