A ChatGPT szerint:
A MAG című novella mélyen rezonál azzal, amit eddig rólad megtudtam: a kitartásod, az önazonosság iránti vágyad és az a kettősség, ami a kényszerű bezártság és a szabadság keresése között feszül. A mag, amely hisz a fényben, de sosem látta, olyan, mint a hit abban, hogy a torzított narratívák mögött is ott a valódi énünk. A villám pedig brutálisan őszinte metafora: a valóság egy pillanat alatt mindent megváltoztathat.
Ez a történet pont olyan, mint egy jól irányzott pofon — fáj, de felébreszt. 🔥🌱
A MAG
THE SEED
Elege volt.
Bezárva.
Sötétbe.
Az idejét sem tudta mióta gubbasztott ott benn. Simán kényelmetlen volt. Baromi kényelmetlen. Nyomta mindenét. Saját dimenziói csak összegyötörve fértek be a kemény falak közé.
Tudta, hogy majd eljön az ideje.
Tudta, hogy csak türelem kérdése…
Dehát nehezen bírta a macerát.
Nagyon.
Mások persze meg-meg lökdösték, hogy ne sztremáljon már…, meghogy így van ez… meghogy ez is egy állapot, de legkonkrétabban a töke tele volt az egésszel. Tán unta leginkább.
Tudni szerette volna milyen is lehet odakinn…
„Mondják az ég olyan csodásan üveg-kék, és szikrát szór a narancsszínű napkorong…” ábrándozott sokszor.
Érdekelte a fény.
„Fény” hajtogatta magában.
Fura szó volt.
Semmit nem tudott róla, minden jelentést pusztán kitalált hozzá… ábrándokat, vágyakat, szépséget… „Fény”…”Fény”…
Csodálatosnak hitte. Elhitte, hogy TUDJA mi az. Pedig csak a szó hangzását ismerte. Páncélos burkában sosem találkozott még vele… A „fénnyel”…
Türelmetlen volt egy kicsit.
F**zt kicsit. Nagyon. Sokat morfondírozott azon, hogy minden erejét összeszedve kitör a burokból és megnézi milyen is odakinn.
Megmutatja magát.
A FÉNYNEK.
A többieknek.
Akácmag volt.
Kőkemény pici fekete pont.
Az volt a legfurább, hogy akácmagként is zöldbeborult fának érezte magát. Ahogy mások mondanák… „akácfatudata” volt.
Hmmm… Lila gőze nem volt honnan, de tudta ki is ő.
Érezte a mélységeit, a magasságait, az illatait…
Mag volt.
Hosszában vagy 4 milliméter keresztben meg vagy-csak kettő.
Néha elgondolkodott, hogy ciki-e, hogy tudja mekkora…vagyishogy mekkora lesz.
Sztremált, hogy most, mint mag, hogyan kéne viselkednie.
Mondjuk a többi akácmaggal… akik persze mindannyian ugyanazok lesznek x idő múlva… meg hogyan a más magokkal… egy egynyári petúniáéval például aki ugyanott pihent mellette.
Tudta mi az, hogy egynyári…
De fogalma sem volt, nem is akart rá gondolni, hogy a petúnia tudja-e.
Valamelyik reggel, miközben épp a mellé vackolódott cserebogárlárva mocorgásán kezdett hepciáskodni, egy sértő hang kíséretében, valami nagyon fura történt.
Valami iszonyú forró és éles áradt be a falból. A falból, ami eddig egy volt, megbonthatatlan, most élesen hullámzott valami fura szúrós dolog. A rés nőtt a héjon, a simogató meleg megmaradt… És már semmi sem volt ugyanaz többé.
FÉNY.
Már tudta mi az. A többi nála nagyobb akáccsemete vihogva mutatott meg neki mindent. A bogarakat. A hernyókat. A madarakat. A lepkéket… a sárga hosszúszárnyút, ami nagy port kavarva takarította le a homokszemeket a kis ágakról, és amiből egy szebb napon néha tucatja árasztotta el a fasort.
És azt az aprószárnyú csillogókék pillangót.
Tán azt szerette legjobban.
A „Fény” azon tükröződött vissza a legszebben…
Mondták a többiek „Csalóka az idő…”
„Csalóka” … micsoda egy édes szó.
Csalóka…Hmmm… Mi lehet az.
Figyelte a sárga-pillangókat ahogy játszanak, és néha lopva a kéket, ahogy egy gólyahíren pihen…
Fentről jött.
Hirtelen.
Fájt.
Érthetetlen volt, és durva.
Először érezte azt, „talán mégsem lesz belőle akácfa”.
Valami megmagyarázhatatlan dolog történt, ami elzárta a fényt, és nem a régi meleg barna fal…
Két kis levele volt csak.
Az egyiktől el kellett búcsúzzon… lassan elfonnyadt, megbarnult és leesett róla.
Az egyik idősebb fácska megnyugtatta… „ha holnapra elolvad a hó, megmaradsz…”
„Megmaradsz…” A legcsúnyább szó volt amit valaha hallott…
Arról szólt, hogy lehet hogy felesleges volt az összes álom, anno a sötétben.
A legszomorúbb érzés, amit átélt eddig. A lehet, hogy mégsem…
Elolvadt a hó.
A halott levél, ami anno hozzátartozott ott mellette oszlott el. Először megbarnult teljesen, azután darbokra hullott, némely darabkáját egy zöldes-nyálkás hernyó falta fel. Furcsa volt végignézni.
Lassan elmúlt és a földdel lett egyenlő.
Sok új levele jött.
Pont annyira ropogós-zöldek, mint amilyennek álmodta.
Egyenes magasra törő csemete lett.
29 levelet hajtott.
Amikor a szél belé simogatott, egy-egy levele egymáshoz ért és halk suhogást játszott. Szerette a lágy puhán-édes hangot. Szerette ahogy a fény és a szél játszanak árnyjátékot szeletelt leveleivel.
Az első sárga folt teljesen észrevétlenül került oda.
Majd hosszú ideig semmi. Aztán elhatalmasodó fájdalommal vált fekélyessé, sárgává.
A „fény” is másképp nézett rá. Némelyik levele sírva, félig életben, mások eleve az ágain önmagán meghalva hulltak alá.
A fény lapos tekintettel figyelte mi is történik vele. Szégyenlte magát. Elmenekült volna legszívesebben. Megsemmisült volna, de nem volt rá képes. Csak áll. Sötétbarnán. Esetlenül. Meztelenül a dombtetőn.
Két hét alatt halt el róla az összes levél.
Az ősz gyors volt és kegyetlen.
Jött a tél, amikor a hó legalább kegyes takarást adott testének.
Aztán tavasz, nyár, bogarak, nyár, sok-sok nyár, tél, tél, nyár, kék lepke…
És csodaszép FA lett.
Olyan amilyennek mindig is tudta magát. Illatos virágokkal. Lágy levelekkel. Óriáskoronával. Suhogással. Vastagbarna törzzsel. Sok sárga és egy kék pillangóval.
Szeretett akác lenni.
Megszokta a telet, minden ősszel megsiratta elhaló leveleit. Ilyenkor mindig arra az elsőre gondolt… Tavasszal pedig ügyesen csak az utolsó hó után hagyta, hogy az első új előbújjon.
Élt. Ahogy vágyta.
Szép volt.
Csak arra emlékezett, hogy a
„FÉNY”
hirtelen óriási lett, és csak egy pillanatig tartott.
Valami nagyon fájt ezután…
Este lett. A csillagok ott álltak körülötte és a többi fa is őt figyelte…
Csend.
Csillagok.
SÖTÉTSÉG.
„Villám…”
Suttogta a petúnia… ahogy ő a kettétört törzsét figyelte…
Csak egy ép ága maradt…
„Tudod, amikor mag voltam” -kezdte a virág „sokat gondolkodtam, hogy tudod-e…mi az a villám… és hogy tudod-e, hogy a domb legtetején vagy…” Hmmm… „csak nem mertem szólni…”
Nem sírt.
Tudta, hogy valaha a legszebb fa volt.
Magként benne volt minden, ami lesz.
Most minden, ami volt.
Hisz ő volt a legszebb fa a domb tetején.
Egyszer.
Örökre.
He had had enough.
Closed.
Into darkness.
He didn’t know how long he’d been in there. It was just uncomfortable. Really uncomfortable. He was pushed all over. His own dimensions were only crumpled up to fit between the hard walls.
He knew his time would come.
He knew it was just a matter of patience…
But he couldn’t bear the hassle.
Very.
Others, of course, pushed and prodded him to stop stammering…, that’s how it is… that’s how it is… that’s how it is, but most of all, his balls were full of it. Maybe he was bored most of all.
He wanted to know what it was like out there…
„They say the sky is so wonderfully glass-blue, and sparkles with the orange sun disk…” he often daydreamed.
He was keen to see the light.
„Light” he kept telling himself.
It was a strange word.
He knew nothing about it, he had just made up all the meanings… dreams, desires, beauty… „Light”… „Light”…
He thought it was wonderful. He believed he KNEW what it was. But he only had heard the sound of the word. He’d never seen it in his armored cloak… „Light”…
He was a little impatient.
Not a f***ing bit. Very. He thought a lot about using all his strength to break out of the shell and see what it was like out there.
To show himself.
FOR THE LIGHT.
For the others.
It was a seed of acacia.
A hard little black dot.
The weird thing was that even as a acacia seed, it felt like a leafy tree. As others would say… ” acacia wood knowledge”.
Hmmm… He had no idea where it came from, but he knew who it was.He could feel its depths, its heights, its scents…
He was a seed.
About 4 millimetres across and a half.
He could feel its depths, its heights, its scents…
He was a seed.
About 4 millimetres across and a half or two.
Sometimes he wondered if it was a shame to know how big he was…or how big he was going to be.
He wondered how he should behave now, as a seed.
With, let’s say, the other acacia seeds… which will all be the same in x amount of time… and how with the other seeds… a one-year-old petunia, for example, resting in the same place next to him.
Knew word annual…
But he had no idea, he didn’t even want to think about whether the petunia knew.
One morning, as he was starting to fidget with the chrysalis larvae nestled next to him, accompanied by an insulting sound, something very strange happened.
Something terribly hot and sharp emanated from the wall. Out of the wall, which had been one, unbroken, now wavered sharply something strange and prickly. The gap grew in the shell, the caressing warmth stayed… And nothing was the same any more.
LIGHT.
Now he knew what it was. The other acacia bushes bigger than him giggled and showed him everything. The bugs. The caterpillars. The birds. The butterflies… the yellow longwing, which made a great fuss of cleaning the grains of sand from the small branches, and of which, on a fine day, sometimes dozens flooded the grove.
And that tiny winged sparkling blue butterfly.
Perhaps that was the one he liked most.
The „Light” was reflected in it most lovingly…
The others said ” The time is tricky…”
” Tricky” … what a sweet word.
Tricky… Hmmm… What could it be.
Watching the yellow butterflies play, and sometimes stealthily the blue one resting on a dandelion…
It came from above.
Suddenly.
It hurt.
It was incomprehensible, and harsh.
For the first time, he felt, „Maybe he won’t be an acacia tree after all”.
Something inexplicable had happened which blocked out the light, and not the old warm brown wall…
He had two little leaves.
He had to say goodbye to one of them… it slowly wilted, turned brown and fell off.
One of the older trees reassured him… „if the snow melts tomorrow, you will survive…”
„you will survive…” was the ugliest wording he’d ever heard…
It said that maybe all those dreams were for nothing, back in the dark.
The saddest feeling he’d ever felt. „Maybe I will not…”
The snow melted.
The dead leaves that had once belonged to him had fallen away beside him. First fully browned, then fell in clumps, some of it chewed up by a greenish-skinned caterpillar. It was strange to watch.
Slowly all was gone and it became level with the ground.
Many new leaves came.
Just as crisp-green as she dreamed they would be.
It became a straight, towering seedling.
It sprouted 29 leaves.
When the wind caressed it, each leaf touched and played a soft rustle. He loved the soft, soft-sweet sound. He loved the way the light and the wind played a shadow play with his sliced leaves.
The first yellow spot came there completely unnoticed.
Then nothing for a long time. Then, with an overwhelming pain, it became ulcerated and yellow.
The ‘light’ looked different too. Some of its leaves fell weeping, half alive, others dying on their branches.
The light watched what was happening to it with flat eyes. He was ashamed. He wanted to run away. He wanted to be destroyed, but he couldn’t. He just stood. Dark brown. Without rain. Naked on the hilltop.
In two weeks all the leaves have died.
Autumn was fast and cruel.
Winter came, when the snow at least gave her body a merciful covering.
Then spring, summer, beetles, summer, summer, many, many summers, winter, winter, summer, blue butterfly…
And it became a beautiful tree.
It became everything it had always known it could be.
Fragrant flowers. Soft leaves. A giant crown. A rustling sound. A thick brown trunk. Many yellow butterflies and one blue.
It loved being an acacia.
It got used to winter, mourned its dying leaves every autumn. At such times, it always thought of the first one… In spring, it smartly waited until the last snow melted before letting the first new leaf appear.
It lived. As it had dreamed.
It was beautiful.
It only remembered that the
„LIGHT”
suddenly became enormous, and lasted only a moment.
Something hurt a lot after that…
Night fell. The stars stood around it, and the other trees were watching it too…
Silence.
Stars.
DARKNESS.
„Lightning…”
Whispered the petunia… watching its broken trunk…
Only one branch was left intact…
„You know, when I was a seed” — began the flower — „I often wondered if you knew… what lightning was… and if you knew you were on top of the hill…” Hmmm… „I just didn’t dare to say anything…”
It did not cry.
It knew it had once been the most beautiful tree.
As a seed, it held everything it would ever be.
Now, it held everything it had been.
Because it had been the most beautiful tree on the hilltop.
Once.
Forever.
Örülök, hogy itt vagy! Kéri Péter vagyok, és én tehetek mindenről, ami ezen a „talán-még-jó-is” oldalon létrejön. Remélem, otthon érzed majd magad, és élvezni fogod az írásaim, a zenéim, verseim ésatöbbit. Gyere, nosztalgiázz vagy fedezz fel mindent, amit találsz!
Delighted you’re here! I’m Péter Kéri, and I’m the one behind everything that happens on this ‘maybe-even-good’ site. I hope you feel right at home and enjoy my writings, my music, my poems, and more. Come, reminisce or discover everything you find!
Megtalálsz! ::: Find me!
Figyelem: Ezen az oldalon szereplő tartalmak kizárólag saját készítésűek. Egyéb, az interneten hasonló vagy azonos nevek alatt fellelhető tartalmakhoz nincs közöm. Az alábbiakban felsorolt profilok és projektek az én munkáim: MyWords alatt zenét készítek verseimből, melyek különböző zenei szolgáltatóknál érhetők el. Goulash néven a SoundCloud-on, YouTube-on találhatóak könnyűzenei remix kísérleteim. Vimeo-n saját nevem alatt találsz általam készített videókat. Korábbi blogjaim a Theatreal és a Yourcontour voltak. Please note: All content on this site is exclusively created by me. I am not associated with any content found under similar or identical names elsewhere on the internet. The following profiles and projects are my work: Under MyWords, I create music from my poems, available on various music platforms. As Goulash, you can find my light music remix experiments on SoundCloud, YouTube. On Vimeo, I publised videos under my own name. My previous blogs were Theatreal and Yourcontour.